Sióagárdi népviselet

 

Nemegyszer előfordul, hogy az agárdi viseletet összetévesztik a sárközi falvak ugyancsak színes, a nagyközönség által jobban ismert díszes ruházatával, pedig a település néprajzilag sosem tartozott a Sárközhöz.

A legkorábbi, tárgyi emlékeket is hátrahagyó korszak az 1880-as évekre nyúlik vissza, a ruházkodás fő alapanyaga ekkor a maguk szőtte kendervászon és kékfestő, ezenkívül használtak fekete klottot, atlaszselymet és fekete posztót is.

A ruhák díszítéséről ekkor még nem nagyon beszélhetünk; kevés fehér színű hímzés jelenik meg csupán az öltözeten. A legjellegzetesebb ruhadarabok: a kendervászonból készült apró redőkbe szedett „korcos péntő”, mellé varrott ujjú „béümög” és a ruhánál két-három centiméterrel mindig hosszabb kötény, ami a hétköznapokra és ünnepekre egyaránt kékfestőből készült. A péntő a XIX. század végén térden alul ért, hat szélből készült, a darabokat kézzel varrták össze és kötéssel díszítették. A derékban összeráncolt aljra varrták a korcot és a mellrészes pántos felső részt. Az ünnepre használt péntőket nagy gonddal készítették. A szoknyát vizes ruhán redőkbe szedték, majd a kemence tetején szárították, ezáltal a „röggye” belevasalódott az anyagba. A hétköznapi szoknyákat „láda ráncolt péntőnek” is nevezik, mivel a ruhadarabot összetekerve a láda sarkához csapkodták, ily módon érvén el, hogy durva ráncok keletkezzenek rajta.

Az 1890-es években új divat született. Turcsik Kata néni ekkor készítette el az első „szűküngöt”, ahogyan Sióagárdon a  bevarrott ujjú, vállfoltos, pálhás inget hívják. A XIX. század végére általánossá vált ez az ingfajta.  Először kézzel, kendervászonból varrták, később, a század elején, ünnepi alkalmakra gyolcsból és mollból, dús, fehér lyukhímzéssel díszítve.

1910 körül egyre színesebbé vált öltözékük, s ez a tendencia a következő évtizedekben tovább erősödött. A kialakuló új stílusú hímzés formavilágában közel áll a kalocsaihoz, de attól függetlenül született meg.

A századforduló után a színek a férfiak ruháján is megjelentek. A vállfoltos, szűk kézelőbe ráncolt ingek már színes gombokkal zárulnak, az ing nyakára gallér kerül, a fiatalabbaknál lyukhímzés díszíti az ing elejét, meg az alját is, mivel az inget nem tűrték a gatyába. A legények gyakran piros színű monogramot is varrattak a fehér színű ingeikre.

A XX. század elején  a vászongatyákat lassan kiszorította a fekete és sötétkék pantalló vagy nadrág, amihez rendszerint bőrpapucsot vagy cipőt, a módosabbak csizmát viseltek. A mellény és a szűr helyett a századforduló táján úgynevezett „ümög battyát” és rövid kordbársony kabátot hordtak a férfiak. Az „ümög báttya” a Dél-Duna vidékére jellemző ruhadarab: béleletlen, testhez álló, szűk ujjú, többnyire bársony-, plüss- vagy selyemkabátféle. Télen felső meleg ingként, nyáron pruszlikkal a fiatalemberek ünnepi felső öltözeteként szolgált.

A női viselet a századforduló után számos változáson esett át. Új anyagok jelentek meg, egyre inkább teret hódítottak a sötét tónusú virágos selymek és a kasmír, a színvilág azonban ekkor még eléggé visszafogott. A XX. század elején jött divatba ünnepnapokra az úgynevezett „rödös péntő”, ami úgy készült, hogy a szoknyát sűrű, kerek, egyenletes redőkbe szedték, anélkül azonban, hogy az anyagot megtörték, levasalták  volna. Ekkor kedvelték meg a fehér gyolcsszoknyát is, ugyancsak végig ráncba szedve. E jellegzetes ruhadarab -  amit a fiatal lányok ünnep délutánján hordtak – külön érdekessége, hogy Magyarország határain belül Sióagárdon maradt fenn legtovább a fehér színű ünneplőszoknyának a viselete. Az új szabású péntők alá két-három alsószoknyát, „rokollát” is felvettek. Ünnepnap délelőtt aranycsipkével és színes szalaggal, úgynevezett islóggal díszített, varrott virágú selyemkötényt kerítettek a szoknya elé, amit délutánra „kenyett kötényre” cseréltek le.

A századfordulón bekövetkezett változás az is, hogy a selyem- és kasmírpruszlikokat ekkortájt kezdte felváltani a színes szalagokkal díszített „ümögelő” vagy előke, vagy pedig szűk ujjas, hátul kerek, gyári csipkével és szalagokkal díszített löbi.

1906-ban jött divatba az úgynevezett „zágrábi ümög”. A messze járó paprikázók hozták magukkal az újfajta slingelt anyagot, a „tüskerúzsás slingütt”-et. Ettől kezdve ebből az anyagból készült az ünnepi ing, ami jóval hosszabb, mint korábbak, és teljesen kiszorította az eddig általánosan viselt fehér hímzésű inget. Az ing fölé a lányok, fiatal asszonyok a nyakba való keszkenyő helyett most fodros díszt, úgynevezett nyaksit kötöttek.

A XX. század elején átalakul a fejviselet is. Korábban a menyecskék a hátul csomóba tekert hajat szalagos konttyal fedték be. Az esküvő után egy évvel levették a szalagokat, és piros alapú rózsás kendővel kötötték be a fejüket. A századforduló után vált népszerűvé a szomszéd községből, Harcról átvett új kendőviselet. A dísztelen hajkontyot fedő ruhára, a „pintlire” papírral keményített, sisakszerű, hátrakötött kendőt tettek.

Az 1910-es évek átmentet képviselnek a lányok hajviseletében, mivel ekkor egyaránt viselték a korábbi korszakra jellemző, az arcot keretező ún. „pödrött” és szappanos vízzel csigákba merevített „csipkés” frizurát.

Lábukra színes mintásra kötött harisnyát, a XX. század első évtizedétől kezdve „bütykös” kapcát, nyáron selyem- ill. bőrpapucsot, legtöbbször azonban fekete kötött és hímzett mamuszt vagy tutyit húztak, télen házkörülre facipőt, ún. klumpát viseltek.

A sióagárdi népviselet legjellegzetesebb meghatározó elemei az 1880-as évek utáni három évtizedben formálódtak ki.

A külvilág a sióagárdi viseletet az 1930-as években fedezte fel. Az évtized elején Balogh Rudolf, néhány évvel később Szőllősy Kálmán fotóművész készít felvételeket elsősorban az ünnepi díszbe öltözött lányokról, asszonyokról.

A háború előtti utolsó évtizedben magában a viseletben is kedvezőtlen változások jelei mutatkoztak. A korábbi színharmóniát veszélyeztető túldíszítettség egyre nagyobb mértéket öltött: mindig több a flitter, a rózsás szalag a pruszlikokon és a löbiken, a hímzésminták pedig a korábbiakhoz képest óriásira nőttek.

Hagyományos viseletüket a sióagárdiak a háború végéig hordták, tömeges kivetkőzésük az 1950-es évek elejére tehető.

 

 
Az oldalt készítette és frissíti: Takaró János: takaro@takaro.hu