A sióagárdi szokások, ünnepek

 

 

 

A zárt faluközösségen belül meglévő társadalmi rétegződés szerint kisebb eltérésekkel, de szegényebb és gazdagabb egyaránt megtartotta a szokásokat.

A naptári évhez igazodó szokások közül az első jelentősebb esemény a farsang, vagy ahogy itt is nevezték a húshagyó. A legénybandák vasárnap kora reggel megindultak, és nótaszóval házról házra járva minden bandabeli lányt felkerestek, hogy beszedjék az egész éves táncoltatásért járó adót. Általában tyúkot vagy kakast kaptak, amiből valakinek a házánál, kocsmában, vagy a Leányvárban vacsorát főztek. Mindhárom nap alkalmas volt táncmulatságok rendezésére, de kedden éjfélkor szigorúan befejezték a mulatságot, mert kezdődött a nagyböjt, és „bűtbe” tilos volt a táncolás. A házasemberek is bandáikkal együtt mulattak, egyik nap csak a férfiak, a másik nap feleségeikkel együtt. A farsangolást már 12 éves korban elkezdték.

A farsangot követte a húsvét. Ez alkalommal az egyházi szokások voltak a meghatározók. Nagypénteken passiójáték volt a templomban, szombaton a feltámadást ünnepelték, látványos esemény volt a hússzentelés. És ami a látványosságot illeti, Pazar népviseleti parádé volt minden ünnepen. Húsvéthétfőn elmaradhatatlan volt a locsolás, táncmulatságot vasárnap és hétfőn is tartottak.

Jelentős tavaszi ünnep volt a búcsú. Május 16-án, Nepomuki Szent János neve napján sátoros ünnepet tartottak. A templom mellett zöld sátort építettek, körülötte helyezkedtek el az árusok sátrai. A nagy mise után történtek az ajándékozások. A komaasszonyok a nagymise után a templom előtt várták egymást, és itt adták át a „körösztgyereknek” szánt ajándékot. Litánia után folyt a táncmulatság a sátorban.

A nyár meg az ősz munkával foglalta le az embereket egészen a téli ünnepkörig, melynek legjelentősebb eseménye a karácsony. Ez, mint általában elsősorban a családok ünnepe, a keresztgyerekeket ez alkalommal is megajándékozták, táncmulatságot karácsony másnapján tartottak. Ezen ünnepkörhöz tartozik az aprószentekelés, vagy ahogy ebben a faluban nevezték a „mustohármagozás”. A gyerekek nyolc szál vesszőből font korbáccsal végigjárták a rokonokat, és ismerősöket, elmondták versüket, és végignáspángoltak mindenkit, néhol a gazda még az állatait is megkorbácsoltatta, hogy egészségesek legyenek az új esztendőben.

A mustohármagozók verse így szólt:

Hálá Isten megértük aprószentek napját.

Adja Isten többeket is érhessünk,

De ne ilyen búval-bánattal,

Hanem több örvendetes napokkal.

Amellőnket az Úristen kiszólít az árnyékvilágból,

Adja meg az örök dicsőséget!

Ámmen.

Kellésesek ne legyenek az új esztendőben!

Kellésesek ne legyenek az új esztendőben!

 

A munkavégzéssel kapcsolatos szokások a termények betakarításához kapcsolódnak, és ősszel jön el az idejük. Korábban rokonok, barátok, utcabeliek összefogásával történt a szénakaszálás, még inkább a gyűjtés, amiben az asszonyok is részt vettek, vagy a „takarodás”, a termett búza behordása, de ezek meghittebb együttlétek voltak, mulatozással nem jártak.

Tavasztól, a kender vetésétől a következő nyáron történő vászonszapulásig szinte folyamatosan történtek a kendermunkák. Ennek több fázisát „nyűvés”, áztatás, mosás, tilulás, megfonás közösségben végezték.

Az ősz leglátványosabb eseménye a szüreti mulatság. Az éppen házasulandó sorba jutó legénybanda bírót, jegyzőt választott maguk közül, a banda többi tagjai voltak a csőszlegények. Hetekkel korábban minden legény párt hívott magának, ők lettek a csőszlányok. A termet, ahol a mulatságot rendezték szőlőindákkal, szőlővel és más gyümölcsökkel díszítették, a bíró és jegyzőpáros egy-egy koronát készített, mindenféle finomságokkal, amit a mulatság csúcspontján elárvereztek. Vasárnap délután az iskola udvarán gyülekeztek a párok, onnan indult a menet, mely végigvonult a falun. Több helyen megálltak egy-egy táncra. A menet előtt a legények verték fel az utca porát. A felvonulókat rokonok, barátok, érdeklődők kísérték, és szinte mindenki kiállt az utcára bámészkodni, amikor a háza elé ért a menet. A szüreti mulatság ilyen formája nem tekinthet vissza hosszú időre.

Még a XX. század ötvenes éveiben is minden évben, minden gazda udvarában megtartották a kukoricafosztót, ami a lányos házaknál volt jelentősebb esemény. Rokonok, szomszédok, lánypajtások gyűltek össze fosztani, a munka rendszerint sötétedéssel kezdődött, és a munka jellegéből adódóan sok volt a játéklehetőség. A legényeknek a lányokkal való évődés mellett a virtuskodásra is akadt alkalom, hiszen itt ki-ki bizonyíthatta zsákolási tudását, mert úgy volt szokás, hogy a kifosztott kukoricát zsákokba szedve a legények hordták fel a padlásra, vagy a góréba.

Az őszi munkák befejeztével indultak a fonóházak, és tartották kitavaszodásig. Ebben a faluban általában utcabeliek jártak össze a téli munkák végzésére. Az asszonyok megfonták az abban az esztendőben termett kendert, a lányok kivarrták az „ümögujjat” vagy a pruszlikot, később kötöttek is. Az „emberek” kukoricát morzsoltak, csumát pödörtek, vagy csak üldögéltek és meséltek. Egy-egy fonóháznak megszokott, meghitt közössége volt, ahol az emberek ismerték egymást, és a megerőltető őszi munkák után, eben a harmonikus együttlétben várták a kitavaszodást.

Forrás: Szabadi Mihály: Álmok, emlékek, gondolatok

 
Az oldalt készítette és frissíti: Takaró János: takaro@takaro.hu